Anikó,   már majd’ két hete elutaztál, de azóta sem vagyok képes napirendre térni azon a gyalázatos ünnepromboláson, amit véghezvittél karácsonykor és újévkor. Tönkretetted a családom és jó néhány barátom év-fordulóját, és ezt nem tűröm.   Amikor a volt élettársad 2003-ban – ahogyan a taknyot a flaszterre szokás – úgy csapott ki cégedből, számládból, egész életedből, és mikor hiába könyörögtél neki, hogy vegyen már vissza; úgy gondoltam, befogadlak, és megpróbálok neked meleg, szeretetteljes otthont biztosítani Magyarországon. Örültem, hogy rongyrázó flanc- és megalomániádnak megfelelő kastélyszállóban nagyzolhattál kedvedre, odacsődíthettél mindenkit, akire – akkori érdekeid szerint – szükséged volt, Várhelyi Attila és Kőhalmi Elvtárs ajándékelosztója lett a hely. (Bocs, ha ezek a nevek már nem mondanak semmit, mármint neked.) Megkérdezhette Körmendy-Ékes Judit, hogy mindez a népszabis fizetésemből van-e, lezavarhattál a közeli étterembe Foktői Jánoséknak cézár salátáért, odarendelhetted Medgyessy Péter személyi titkárát (reggel 9-re), hogy elintézd: Harvey Weinsteint fogadja az akkori miniszterelnök, – ha már az előző nem tette. És cseppet sem zavart, hogy előtte éjjel 3-ig ott randalíroztak a HFPA filmszemlén itt tartózkodó vacsoravendégei: Scott Orlin, Marlene von Arx és Silvia Bizio. Gondoltad – és sajnos jól gondoltad –, majd reggelre leszed, elmosogat, átterít a cselédség…   Belefért, hogy hálaadási sajtótájékoztatót trombitálj össze 2004-ben a Les Amie’s étterembe négyszázezerért (úgy volt, hogy a házamban lesz, de anyám betegsége miatt változott a helyszín), ahol bejelentetted csokoládébarna, rózsaszín reveres szmokingodban a könyved megírását (hol van?) és a házadban összegyűlt hollywoodi sztár-relikviák jótékony célra adományozását. (Nem kérdem, tudom, hol van.)   Belefért, hogy elvigyelek Horvátországba 5 napra az 5 csillagos Millenium hotelbe, Opatijaba, hisz’ ott még nem jártál, már-már szórakoztatott, egyenesen kíváncsivá tett, meddig mész el a pofátlanságban. Belefért tehát, hogy én hosztoljam a fiadat és barátnőjét, hogy a hálószobámban, az ágyamban lakjanak, míg én a dolgozószobai kanapén aludtam öt hétig, hogy az én 160-as Mercedesemen járjanak, mert miért ne, ha (akkor) volt másik autóm. Az már kevésbé fért bele, hogy utólag egy elejtett megjegyzésből tudtam meg: „csak nem képzelted, hogy az a büdös kutyafejű  white trash kurva turkálhat az antik bútoraimban…” Egyfelől imádom, ha a környezetemben proliznak, másfelől biztos az én holmim között felőled nyugodtan turkálhatott…   Kirúgásod alkalmával azért nem akartál visszamenni az Eötvös utcába, mert odahordta volt barátod a „cigánykurváját”, később – napjainkig –azért, mert a kéményseprők lezárták a megbuherált gáz-cirkó-rendszert. Csak zárójelben egy észrevétel: akármelyik Chanel-táskád áráért kicserélik az egészet, de gyanítom, nálam jobb volt a társaság, és nem utolsó sorban, a szerviz.   Tudod, Anikó, belefért az is, hogy bejelentetted (!) nálam karácsonyoztok Márkkal, mert ezt kapja tőled (!) ajándékba. Jó előre mondtam, és te is pontosan tudtad, hogy full house van nálunk, és egyetlen szingli vendégágy van a dolgozószobámban. Ezért is szántam meglepetésnek a vadonatúj, Duna-partra, Parlamentre néző budai Novotel szobafoglalást, amit hálás hiszti fogadott: egész életedet hotelszobákban töltöd, neked család, barát, szeretetet kell, nem egy ilyen irodaházból átalakított szarhalmaz.   A meleg baráti családi hangulatot megalapoztad gyorsan: az első esti Náncsi nénis fogadtatás után közölted a barátommal: te maradj csöndben, neked nem osztottam lapot!   Az a kis baj van, Anikó, hogy neked nemhogy lapod, osztás-jogosítványod nincsen a házamban, ahol ötödik éve szívod a vérem, de egy egyszerű, küszöbátlépési vonaljegyed sincsen.   Tehetetlenül néztem végig, hogy egy vidámnak induló baráti estét 27-én, érkezésed másnapján hogyan dúlod szét. Tóth Erzsi, te, a fiad, a fiad barátja, a barát barátnője, Andy és Tóth Éva, Normann Gábor, Lukin Ági volt a vacsoravendég, jó volt a hangulat, már amíg túl nem üvöltöttél mindenkit a szokásos, pusztítóan unalmas HFPA történeteiddel. Senki nem jutott szóhoz, és „az Anikó már tényleg elviselhetetlen” legyintéssel el is ment mindenki. Lassan szembe kéne nézni a ténnyel: a csilivili hollywoodi smoncavilágoddal, a buzi-e a Tom Cruise sztorikkal már régen nem te vagy minden társaság közepe.   Az élet már csak könyörtelen, mint ahogy te is. Merthogy másnap, amikor addig sikerült tili-tolizni az Angyalosi Lacival való kávézást a városban, hogy koncert utáni late night supper lett belőle, és nyilván olyan jól sikerült, hogy se Angyalnak, se Ágnes barátnőjének, se Tóth Erzsinek, se neked nem sikerült fölállni reggel fél négyig. Márpedig reggel 10-kor indultunk a Balaton-felvidékre, konkrétan Révfülöpre, veled és Erzsivel. Jóllehet te, Anikó körülhazudtad a fél várost, miszerint én Kálomistáék kapujában jelentettem be, hogy nem tartok veletek, az igazság, hogy Erzsivel két nappal az utazás előtt, veled pedig előző nap közöltem: szívesen leviszlek benneteket, hisz várnak, és amúgy sincs vonatközlekedés arrafelé, de nem maradok ott. Ennek megfelelően a reggel négyes fájront után, 10 órakor katonásan megálltam (autópálya matricával, tele tankkal) Tóth Erzsi háza előtt, te természetesen nem vettél fel telefont, a szálloda portájáról hívtunk újra, akkor ébredtél, nyafogtál a kevés alvásról, majd fél tizenkettőig várattál a hallban minket.   De az igazi bajaim mégiscsak 30-án kezdődtek, amikor elvittél Dobó Katát nézni Hattyúként a Ruttkai Éva Színházba. Ez a színház nem színház, a társulat malacbanda, Pécsi Ildikó dilettáns, aki Csehovnak rendezte a Molnár Ferenc darabot, Kata pedig olyan volt, amilyen lehetett instrukció, színészvezetés hiányában. A gyomorforgató ocsmányság ebben az egészben te vagy, Anikó, aki – mint tudjuk – hét évig a legeslegeslegeslegjobb barátnője voltál szegény Katának, és akiről másnap városszerte okádtad szét, mekkora szar volt, (nem igaz), és semmi köze a színészethez. Elárultad őt is, mint mindenkit, akihez nem fűződik (már) érdeked. És a hótt náthás, zsebkendőbe köhögcsélő Katát látva volt pofád megkérdezni, „miaz, drogozik, hogy így folyik az orra?…” Alázod, ahogy legyintesz Kemenesi Tündére, (ha nem emlékeznél már, aki a csokoládébarna, rózsaszín reveres szmokingodat tervezte, varrta, és éjjel-nappal házhoz rohant próbálni, hogy készen legyen időben. Ahogy pofát vágsz – ki is az? – Kende Zsófira, jajnemá, tudod, akinek síkesztyűt rendeltél tőlem lapzártából hazamenet, és akinek cégtársát, Sipos Kornélt, annak nagybátyját, Sipos Áront és Willy bácsit a náluk vendégeskedő line-producert sokszor ajnároztad (nálam), de már leszarod őket, mert nem hajtanak hasznot. Csak tudod az a baj, hogy Katát is, Kende Zsófit is megszerettem, egyszerűen maguk miatt, nem részletezem, úgysem érted.   És azt hittem, ennél már nincs lejjebb.   De mindig van, úgyhogy most is volt.   A szilveszterrel sikerült megkoronáznod eddigi arcátlanságaidat.   Mikor belibbentél Tóth Erzsivel, talpig kigyönyörűzve, én tálaltam (természetesen) a vacsorát farmerban, pólóban, de már az esti velúr csizmában – Fianfranco Ferre dögösfekete a gardróbban várt – amikor a vacsoraasztaltól felállva közöltétek Tóth Erzsivel, hogy akkor most TI mentek, mert meghívtak benneteket e Ráday utcai ismerősötökhöz partira, úgyhogy csá.   Keresgélném én a szavakat, de mégis csak jobban esik ideírni azt, amit gondolok: orbitális parasztság valakinek a vendéglátását élvezni, és leplezetlenül a saját cselédségének tekinteni. Szolgának, személyzetnek, –szép, hogy valami jattot nem hagytatok az asztalon… – de ha így is van, legalább az európaiság látszatát lehetne kelteni egy „esetleg nektek nincs kedvetek jönni” kérdéssel, amit elmulasztottál/elmulasztottatok. Másnapra, persze kiderült, hogy Andynél nyitott ház volt, hogy Lukin Áginak azt hazudtátok, mikor kérdezte, hol vagyunk: nem volt kedvünk elmenni. Mint ahogy a Remízbe se, és sehova se.   Újév napján természetesen kiderült minden. Kicsit eljöttél még üvöltözni és hazudozni hozzám – éjjel is visszajöttél volna egy plusz fordulóra életmód- és párkapcsolati tanácsokat adni, meg is értem, biztos a jól bevált módszereidnek köszönhetően vagy (és leszel) ilyen reménytelenül magányos (nemondjam: baszatlan) némber – de anyám, a fiam és a barátom (velem együtt) eltekintett a látványodtól. (És a hallványodtól is.)   A január 2-i búcsúvacsorán, amit Márk kérésére, a Siposban, halászléevéssel múlattunk volna – és ahová Márk a barátjával és a barátja barátnőjével együtt nem ért oda záróráig – még ripacskodtál egy kicsit arról, hogy te milyen fantasztikusan jó barát vagy, (én inkább úgy ejteném: a javamat akarod, csakhogy én többé már nem adom) de ez a műsor már olyan színvonaltalanra sikeredett, hogy ne is beszéljünk róla.   Szomorú, de való, hogy két városban – Los Angelesben és Budapesten –, módszeres szarkeveréseddel elvesztetted minden hiteled.   De nagy a világ, ne add föl.   Én most elköszönök tőled, Anikó.   Tudom tanácsolni, hogy ismerkedj meg azzal a tiszta, száraz, és számodra nyilván egzotikus érzéssel, milyen, ha a saját pénzedet költöd.   Lukin Ági, Andy és barátai, Normann Gábor nagyon közel kerültek hozzám, előttük tárva-nyitva a házam és a szívem.   Tóth Erzsinek ezután is boldogan segítek, és állok rendelkezésére, ha wellnesre, társaságra, számlagyártásra vágyik, de a világért sem akarok egy ilyen szép, érdekmentes barátság útjába állni.   Élj boldogan.   Budapest, 2008. január 15.   Láng Zsuzsa Read more at www.pbin.ca